Az iskolai tanév vége a plébániai közösségünk életének is fontos mérföldköve. Ekkor lehetőséget kapunk arra, hogy a naptári év közepén visszatekintsünk és hálát adjunk az elmúlt időszakért.
Különösen hálásak vagyunk a diákokért, akik hősiesen harcolták meg ennek a tanévnek is a kihívásait és feladatait! Gratulálok Nektek!
Most azonban nem nosztalgiázni, hanem arra hívok mindenkit, hogy tudatosítsunk magunkban néhány mozzanatot. Milyen talentumokat kaptunk az elmúlt időszakban? Hogyan sáfárkodtunk ezekkel? Melyek azok, amelyeket hasznos javakká tudtunk formálni, és hol vannak azok a pontok, amelyek nem vitték előbbre a személyes életünket és a közösségünk útját? Ma eljött az ideje annak, hogy a megkülönböztetés művészetével rátekintsünk a jó magvak szárba szökkenésére, valamint a konkoly térnyerése.
„Mid van, amit nem kaptál?” (1Kor 4,7) – olvassuk a Szentírás szavait, amely folyamatosan segít rádöbbenni arra, hogy Isten az, akitől érdemtelenül kaptunk mindent, és Ő az, akinek leginkább tartozunk elszámolással. Ezért hívő ember lévén, a hálaadást életünk középpontjába kell helyeznünk. Ez teszi ugyanis lehetővé, hogy igazán gazdagok legyünk. A hálaadásban bontakozik ki annak a megtapasztalása, hogy megajándékozott, értékes, Isten számára fontos ember vagyok. Az az igazán enyém, amiért hálát tudok adni!
Az elmúlt év augusztusában én magam is különleges ajándékot kaptam, amikor a közösségnek a lelkipásztora lettem. Már az ezt megelőző időszakban is részt vehettem különböző formákban a Megtestesülés templom és a Szent György-templom életében, mondhatjuk, hogy hazajöttem ide. Örömteli áldás és megtiszteltetés volt számomra ezt a plébániát kísérni és vezetni, ami a személyes életemnek is meghatározó részévé vált.
Hálásan köszönöm a nyitottságot és a készséget, amivel fogadtatok, ami nagy segítség volt abban, hogy közösen kezdjünk el dolgozni, megélve ezzel a Krisztustól kapott személyes, egyedi küldetésünket. Egy fiatal plébániának mindig nagy előnye, hogy még nem csontosodott bele a hagyományaiba, dinamikusan tud előre menni, mer álmodni és van ereje dolgozni. Hiszem, hogy az Úr kedvét találta a munkánkban! A jóságot és tettre készséget köszönöm, különösen is a munkatársaimnak, a hitoktatóknak, a képviselő-testületek tagjainak és mindenkinek, aki sajátjának érezte a közösségünk életét. Isten áldása legyen a jutalom érte!
„Az én gondolataim nem a ti gondolataitok…” (Iz 55,8) – mondja az Úr. Isten tervei más irányba viszik most életünk útját, de ez nem taszíthat senkit sem a csüggedés felé! Mindannyian az Ő népéhez tartozunk, az Ő meghívására vagyunk az Egyháznak a tagjai. Jézus a Lélek által vezeti és élteti a közösséget. Egyikünk feladata sem változik meg, miszerint tanúságot kell tennünk a feltámadt Üdvözítőről. Ezt soha sem szabad szem elől tévesztenünk, hiszen Krisztus él és éltetni szeretne minket is! Szeretném, ha tudnátok, hogy a leendő szolgálatomban a ti munkátok is benne van. A jövőben azt tudom magammal vinni, akivé eddigi életem során formálódtam. Talán nem is gondolnátok, hogy az odaadásotok milyen távlatokat képes bejárni! Ezért kérlek titeket, hogy továbbra se lankadjon bennetek a rátok bízottak iránti odaadásnak és odaajándékozásnak a készsége!
Biztos vagyok abban, hogy okoztam én is sebeket, amelyeket jóllehet nem mindig vettem észre. Ezekért szeretnék most bocsánatot kérni tőletek, soha nem állt szándékomban senkit sem bántani. A helyzeteket, amelyeket olykor én éreztem bántónak, ott mindig az elengedést igyekeztem gyakorolni Szent Ignác tanításának példája nyomán. Kérlek benneteket, hogy a jövőben továbbra is merítsetek erőt a Szentlélek bölcsességéből, aki mindig megmutatja a világos irányt a testvéri szeretet helyes gyakorlásához! Imádságaimban én is hordozom ezt a közösséget, hogy tagjai kegyelemből forrásozva tudjanak tovább haladni a hétköznapok útján!
„Ne féljetek, bátran higgyetek!” – a jelmondata a negyedszázados évfordulónknak. Kívánom, hogy a Krisztusba vetett hit erősítsen Titeket és bátran vigyétek előre az evangélium hírét az otthonaitokban és családjaitokban, Debrecenben és az egész világ felé!
Szeretettel és imával, András atya
Fotó: Miskolczi János
